2017. február 4., szombat

Prológus – Szabad, mint a madár

Sziasztok, blogmanócskák. :)
A legújabb blogom megnyitotta a kapuit, mindenkit szívesen vár. 
A prológus egyelőre egy kicsit rövid lett, de a fejezeteket majd hosszabbra tervezem. 
Ha tetszik a rész, iratkozzatok fel, vagy írjatok véleményt.
UI. Fogalmam sincs miért, a szöveg saját magát fehérrel kijelölte, és mivel
a design nem a sajátom, nem tudok mit kezdeni vele, hiába próbálkozom, de
remélem nem zavar majd titeket az olvasás közben.   
xoxo Writer Girl :)  

Cloe


Az emberek többsége borzalmasnak, sőt, időközönként rémisztőnek írja le az első repülős utazását, én azonban ahhoz az igen alacsony százalékhoz tartozom, akik igenis képesek örülni az olyan csekélységeknek is, mint hogy több száz méter magasan repülsz a talaj felett. Ilyenkor érzem magam igazán szabadnak és mindentől függetlennek, bámulok ki a kis kerek ablakon, a lenyugvó naptól vörösre színeződött felhőkre, az elsuhanó madarakra, s úgy érzem, mintha én is velük szállnék egy szebb jövő felé, a saját vágyaim irányába, ahol nem kell figyelnem senkire, nem kell tartanom senki rosszindulatú megjegyzésétől, és csak magamnak élhetek. Eddig mindezt elvette tőlem az ittas anyám, meg az ő szintén részeges barátai és éjszakás vendégei, akik úgy váltogatták egymást a házban, akár az őszi erdő a színeit. Az ember tizenhat évesen élni akar, úgy igazán, apró rövidnadrágot, haspólót és vészesen magas sarkú cipőt viselni, hajnalig bulizni egy ismeretlen házában, másnaposan ébredni, elütni az első cigarettáját, megcsókolni a legutáltabb ellenfele barátját az illető szeme láttára. Egy tizenhat éves kamasz barátokat akar, pörgésre, szerelemre vágyik, néha sírni akar, néha bánkódni, néha gyűlölni, a vizsgákért szorítani, utolsó pillanatban összekapni magát, miután egész évben lazsált, szidni a tanárait, megrongálni az iskolai csontvázat, áthágni minden szabályt, piercinget tetetni, feketére festeni a körmét, és néha már taszító sminket viselni. Egy tinédzser megtapasztalhatja az élet nyújtotta összes kalandot, összes tévedést, összes veszteséget és összes győzelmet. Nekem ebből nem jutott semmi. Én nem járhattam partikra, mert nem volt időm a sok munka miatt, amit vállalnom kellett egy lepukkant bárban, hogy megvehessem a szükséges ételt és kifizethessem az eget rengető összegeket kérő számlákat. Nem voltak barátaim, anya miatt nem mertem közeledni senki felé sem, egyetlen igazi társamnak a negyedünkben élő kóbor kutyákat tartottam. A szerelemről pedig szó sem lehetett, egyetlen fiúra se volt merszem többként tekinteni, anya szépen belém táplálta a teóriáját, miszerint minden hímnemű egy szemét semmirekellő, így akarva akaratlanul mindig bennem volt a kételkedés az ellenkező nem példányai felé. Ellenben minden nap megtanulhattam, hogy a sors nem fogja a pihe puha selyempárnát alád tenni önszántából, ha akarsz valamit, tégy is érte. Tizennyolc évem alatt szenvedtem minden percben a túlélésért, megszereztem minden tapasztalatot a harcolás művészetéről, foggal körömmel kellett kapaszkodnom az álmaimba, és ma végre egyre közelebb láttam magamhoz a fényt az alagút végén. Annyi év kin keserves szenvedés után végre úgy éreztem, van miért élnem.

1998. március 18-án jöttem a világra, Seattle egyik külső nyomornegyedében, a senki gyerekeként. Már az elejétől kezdve nem kellettem egy árva léleknek sem, anya mindig is a vodkás üveget részesítette nagyobb előnyben, míg én tengődtem, ahogy tudtam. Nem kaptam meg a lehetőséget, hogy kórházban, szakértő kezek és tiszta környezet közepette születhessek meg, helyette egy mocskos furgont kaptam, két részeg felnőttet és egy régen nyugdíjazott kórházi takarítónőt. Talán az egyetlen indok, hogy nem adtak ott és akkor árvaházba, hogy egyedül élő, munkanélküli gyerekes asszonyként jó summát fizettek anyának, hogy gondomat viselje. Ő természetesen ezt a feladatot úgy tekintette, hogy otthagyott engem az ágyban, bezárkózott a saját kis világába, és ha néha felsírtam, a számba nyomott egy ragacsos, poros cumit. Nem volt mellettem, mikor először mászni kezdtem, és akkor sem, mikor először lábra álltam. Teljesen figyelmen kívül hagyta az első fogam növésének fájdalmas folyamatát, az első szavam, vagy éppen az első sikeresen elvégzett osztályom. Volt egy anyukám, aki sosem volt mellettem, ha kellett. Kaptam tőle egy családnevet, de ugyan mire is mentem vele. Még a keresztnevem sem ő adta, hanem az éppen akkor aktuális barátja, borgőzös állapotában, rábökve az első női névre a telefonja névjegyzékében. Kilenc évig vártam rá, hátha feltűnik az egyetlen családtagomnak, én is a házában élek, de rá kellett jönnöm, hogy vagy átlátszó vagyok, vagy egyáltalán nem számítok. Tíz évesen már csak magamra voltam utalva, hát megtanultam élni a folyamatos küzdelemmel a túlélésért, és elfogadtam a magányt. Tizenöt évesen munkába álltam, onnantól kezdve pedig egymagam intéztem az iskolámat és a háztartást, főztem, takarítottam, mostam kettőnkre. Egy idő után már annyira felhalmozódott minden az életemben, hogy attól tartottam, képtelen leszek elvégezni az iskolát. Kilencedikes voltam, alacsony, már-már pocsék jegyekkel, sokszor elaludtam az órákon a fáradtság és a néha éjszakába nyúló viták miatt anya és egy ismerőse között. Az is előfordult, hogy középúton kaptam egy-két ütést. Először csak pár kisebb pofon, később, mikor eldurvult a helyzet, volt rá példa, hogy megdobott valamivel, pohárral, üres üveggel, cipővel, ami épp anya kezébe akadt. Jó gyerekhez híven nem törődtem vele, mindent az elborult agyára fogtam, mikor azonban szó nélkül elnézte, hogy egy randipartnere is hozzám verjen, mert miattam nem jött össze a terve, elegem lett mindenből. Ezt követően már csak magammal törődtem, s ahogy anya engem, úgy én is semmibe vettem őt. Ha enni akart, magának kellett ételt készítenie, ha kitakarította a szobáját, tisztaság volt, ellenkező esetben én elvoltam a magam térfelén, ami mindig makulátlanul csillogott. Hallottam ugyan ilyen olyan megjegyzéseket a viselkedésemre, mégse érdekelt, hogy rájöhettem, hogy értelmetlen egy olyan háborúba belekeveredni, ahol úgyis az ellenfél nyer, míg te a saját véredet ontod. Sokkal több időt fordítottam a leckékre, a dolgozatokra, a szabadidőmet a könyvtár nyugodt környezetében töltöttem, haza csak aludni jártam. Tizedik végére megmutatkozott a változás, és évfolyam másodikként végeztem. 

Mindazok ellenére azonban, hogy minden jóra kezdett fordulni, már amennyire jónak lehetett nevezni az életem, egy idő után már egyetemre, jövőre, családra és biztos, jól fizető munkahelyre vágytam, ahol nem kell kétpercenként undorító, idős, ittas emberek kezeit lesöpörnöm a testem különböző részeiről. A továbbtanulás teljességgel kivitelezhetetlennek tűnt számomra, bármennyit is spóroltam, a tandíj, a kollégium és a könyvek ára jóval meghaladta a kevéske zsebpénzem. Talán a jószerencse, vagy egy ősöm szelleme, netán egy jó tündérkeresztanya volt a felelős, mikor aztán behívtak az igazgatóiba, és bejelentették, hogy kiválasztottak egy ösztöndíjprogramra, ami biztosítaná minden fedezetem, cserébe a jó tanulási átlagomért. S mikor azt is megtudtam, hogy ez az egyetem Edinburgh-ban található, azonnal belementem, érettségi után extra gőzzel nekiláttam a munkának, bevállaltam reggeli, délutáni, sőt, még éjjeli műszakot is egyaránt, pénzt gyűjtöttem, és a szeptember beköszöntöttével titokban összepakoltam és mindenféle viszlát nélkül eltűntem, felültem az első repülőgépre, most pedig itt tartok, várom, hogy végre elérhessek az úti célomhoz. 

A pilóta hangja csendül a hangszórókban, bekössük magunkat, a gép pedig egy utolsó döcögéssel leszáll. Lekapom a szerény poggyászom a csomagtartóról, aztán a tömeget követve nekiindulok a zsúfolt reptérnek. Körülöttem mindenki köszön mindenkinek, párok és családtagok ölelkeznek, kisgyerekek rohangálnak, a háttérben bemondják az épp érkező vagy távozó gépeket. Egymagamban ballagok a kijárat felé, a napfény irányába, és végre azt érzem, hogy szabad vagyok.  Szabad, mint a madár.

8 megjegyzés:

  1. FOLYTATÁST! Ez volt az első gondolatom,amikor a sorok végére értem, és most is ezt szeretném. Már most tetszik a történet, szimpatikus a főszereplő, és nagyon várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, igyekszem majd. :D

      Törlés
  2. Istenem, ez nagyon jó lett! Már itt az elején odavagyok érte. Hamar a következőt!! :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, próbálom hamar meghozni. :))

      Törlés
  3. Jaj, te lány. Belekezdhetsz 100 történetbe is, mindig lenyűgözöl valami újjal. Hajrá, csak így tovább! ;)

    VálaszTörlés
  4. Válaszok
    1. Köszönöm, remélem ez így is marad ^^

      Törlés

Szablon wykonała Sasame Ka dla Zaczarowane Szablony
CREDITS
Pngs Patterns